Garzó Imre Kecskeméten született 1827. október 22-én. Szüleit korán elvesztette: apja 1831-ben, anyja 1840-ben hunyt el, így nevelésével idősebb nővérei törődtek. A családi otthon mégis egy életre szóló örökséggel bocsátotta útjára: az irodalom, a művészetek, a tudományok tiszteletével és szeretetével.
       A gimnáziumi tanulmányok kevés örömet jelentettek a fiatal Garzó számára. "Amott tanultam, mert tanulni és tudni kellett..." - írta önéletrajzában -, de az elsajátításra szánt ismeretanyag nem keltette fel érdeklődését. "Bizonyára az érzelemnek nagy gymnastikája ez a latin nyelv - írta a korabeli korszerűtlen tananyagra emlékezve -, de minden classicusaival…, a professorok minden fáradságának és buzgalmának ellenére sem bírta a képzeletet betölteni és megtermékenyíteni". Lényegesen rokonszenvesebb volt előtte a mennyiségtan és a természettudomány, mert szerinte e két tárgy ,,…a valóság fölfogásához szükséges képzelő tehetségnek legbiztosabb gyakorlója és fegyelmezője, az érzelemnek pedig adatok megállapításában kivédhetetlen mestere." Szellemi látókörét e tantárgyak mellett a filozófia szélesítette, s nyitotta meg Garzó előtt az emberi tudás és gondolkodás távlatait.
      1843-ban már a pesti egyetem mérnöki tanfolyamán találjuk Garzó Imrét. Pesti diákévei a reformkor legszebb, legizgalmasabb időszakával estek egybe. "Ez a föllendülés leggyorsabban a főiskolák ifjúságait hatotta át s ragadta magával olyképpen, hogy azok egyszerre egy eljövendő eszményi világ, haza rnegvalósítására érezték magukat hivatottaknak." Törekvéseik célját is abban látták, hogy "... ezen hivatás betöltésére magukat minden módon alkalmatosakká s képesekké tegyék".
      Az oktatás nyelve a főiskolán is a latin volt. A latin nyelven tartott és hallgatott előadásokat "...már nem a szavaknál, hanem a tartalomnál fogva magyarul fogtam föl, s azok után jegyzeteimet is magyarul fogalmaztam" - írta Garzó Imre. A következő lépése is említésre méltó : a vizsgákon magyarul felelt.(1896-ban így írt erről: "...a magyar nyelven való felelésre ez volt az első eset s miután sikerült, példaként szolgált, mely nemcsak követőkre talált, hanem szövetkeztek a tanulók s a tantárgyakat pár év alatt magyarra fordították és sokszorosították".)
      Garzó Imre 1845 augusztusában - uradalmi mérnökként - Somogy megyébe utazott. Bár a mérnöki munka sem érdeklődését, sem tettvágyát nem elégítette ki, Somogy megyei tartózkodása mégis hasznos volt világnézeti fejlődésére. Gyakorlata tanulságait így összegezte:  "...hovatovább behatóan ismertem föl a valóság tényezőit, a tapasztalt jelenségek okozati összefüggését". Itt döbben rá arra, hogy a robot, az úrbériség mindinkább érezhető akadálya lett a magyar gazdasági élet fejlődésének.
      Munkája mellett sokat olvashatott, főleg Egressy Gábor, Szalay László műveit forgatta, s német fordításban Shakespeare-t. Itt találkozik először pedagógiai irodalommal: megvásárolja Rousseau Emiljét. A politikai mozgalmakról, a liberális és konzervatív pártmérkőzésekről az újságok útján szerzett tudomást, de ahogy ő írta: "...oly kiskorúnak és az eseményektől oly távol- állónak éreztem magamat, hogy a legremekebb s leggyújtóbb beszédeket elragadtatással olvastam ugyan, de nem volt érzékem azok actualitása iránt..."
      Egervár határában érte Garzó Imrét az 1848. márciusi események híre. Szeptember 12-én - Jellasics betörését hallva - azonnal felhagyott munkájával, s jelentkezett a honvédseregnél. Október 16-án 12 fontos üteggel indítják Parendorf felé. A tűzkeresztségen Schwechat mellett esett át október 30-án.
      Garzó Imre őszinte lelkesedéssel és meggyőződéssel lépett a honvédsereg kötelékébe. Elhatározását és tettét igazolják a következő sorok: "...mi azáltal teszünk legjobb szolgálatot, s azáltal töltjük be igazán hivatásunkat, ha amaz elhatározás végrehajtásában mindazt, amit reánk terveznek, legjobb lehetőségünk szerint hű odaadássál a végsőkig teljesítjük". Az igazsághoz tar- tozik az is, hogy nem csatlakozott a forradalom, szabadságharc radikális szárnyához. Az ő eszményképe nem Kossuth Lajos, Perczel Mór (akinek parancsnoksága alatt is katonáskodott), hanem Görgey Artúr.
      A magyar honvédsereg főparancsnokával több ízben is találkozott Garzó. Első alkalommal az 1848. december végi visszavonulás közben. Látásától, személyes hatásától "...az a szorongástól sem mentes izgatottság, mely egész váratlanul beállott helyzetnek válsággal fenyegető volta miatt elfogott, egyszerre eltűnt és azt a bizalom világa váltotta föl". Görgey alakja kitörölhetetlenül vésődött emlékezetébe. (A további találkozások színhelyei ma már történelmi csengésű nevek: Tápióbicske, Ács és Világos...)
      1895-ben - immár fél évszázad múltán - próbálta meg értékelni Garzó a szabadságharcot     ("A magyar hazafiság ellentétei"). Alapállása nem nélkülözi a realitás bizonyos jelét: "...nagy ideje, hogy erre a szabadságharcra is a keserűség és bosszú érzetétől megtisztult lélekkel tekintsünk vissza...". Tisztában volt azzal, hogy így meg kell válnunk néhány illúziótól, de ennek árán olyan tanulságokat nyerhetünk, amelyek méltók lesznek 1848-49 nemzeti és egyetemes történelmi jelentőségéhez.
      Kiindulása ellenére sem tekinthetjük Garzó Imrét elfogulatlannak. Garzó elfogadta és helyeselte az 1867-es kiegyezést, így a szabadságharcban azok dicsőségét nagyítja fel, akik nem engedték meg a magyar nemzet és az udvar közötti kenyértörést. Ilyen egyéniségnek tartotta Görgey Artúrt is. Garzó szerint minden kezdeményezés dugába dőlt volna 1848-ban, ha Schwe- chat után nem Görgeyre esik a választás.
     Görgeyben éppen azt méltányolta, hogy nem engedett a szabadságharcnak olyan irányt venni, amely "lehetetlenné tenné a kibékülést nemzet és király között , s helyesli azt is, hogy ettől vezérelve a fővezér nem adta oda "sem magát; sem seregét ábrándos, hiú eszmék szolgálatába..."
       Mindezek után érthető, hogy Garzó a világosi fegyverletételt is Görgey méltó tetteként értékeli: ,,…öntudatosabb vezéri jellem, erősebb akarat és nagyobb lélek kellett ehhez, mint a csatázásnak bármilyen bravouros folytatásához, a mi már csak a gyászt és a nyomort fokozhatta volna...
       1849. augusztus 12-én reggel érkeztek Garzóék Világosra. "Csak ezen a napon tudtuk meg, hogy hadjáratunknak milyen vége készül" - írta életrajzában. Rövid orosz fogság után Aradon sorozták be - közkatonaként - a császári hadseregbe, s  Firenzébe  vezényelték.  ( Élményeit  az  "Emlékezés florenczi napjaimra" címen örökítette meg, amely Arany János Koszorújában jelent meg 1865-ben.)
      Garzó Imre 1851-ben - megváltás útján - szabadult, s szerelt le Pesten. Mikor az osztrák katonai egyenruhát levetettem: réám nézve tulajdonképpen akkor ért véget a szabadságharc regéje..." -- írta. Azon is gondolkoznia kellett, hogy milyen foglalkozást keressen. "Választásom a tanárságra esett, nevezetesen a reformátusok tanrendszerét tartva szem előtt, a bölcsészeti tanfolyamban a mennyiségtani és természettani oktatásra." Mivel katedrához még nem juthatott, a mérnökség volt a menedéke. 1852-ben tette le utolsó szigorlatát, majd egy rövid "pedagógiai kirándulás" következett a kecskeméti református főiskolán. Kiábrándultan kellett tapasztalnia, hogy a tanári tanácskozások jegyzőkönyvei német vagy latin nyelven íródtak, a felsőbb osztályokban a történelmet és a földrajzot németül tanították. "Ilyen körülmények között nekem nem volt maradásom" - indokolja elhatározását, amely nyomán ismét, visszatér a mérnöki foglalkozáshoz.
      Szinte megváltásként érkezett 1862-ben a vásárhelyi református "nagytanoda" meghívása.  Az iskola 1862-63. évi Tudósítványa az eseményt így örökítette meg: "Az intézet tanári személyzetében ez idő szerint az a változás történt, hogy az elhalt Szikszai Károly tanszékére Gárzó Imre ...választatott meg pályázat útján." Az elnyert katedrát 1862. október 3-án foglalta el.
      Hódmezővásárhelyre érkezve Garzó Imre igyekezett felmérni azokat a társadalmi lehetőségeket, amelyek az alföldi városban adva voltak. Ezek helyes megítélésétől függött ugyanis az, hogy nagyszabású terveiből mi valósítható meg. A birtokos gazdák - noha jómódúak voltak - elemi iskolán kívül alig végeztek valamit. Ennek ellenére ha közügyekkel kellett foglalkozniuk, "...úgy ahhoz egyenes felfogást,. egészséges gondolkodást és primitív önzetlenséget vittek". Az értelmiségről lényegesen sötétebb képet festett. Tanulmányaik csak ritkán váltak "belső világuk tényezőivé..., s csak a beszéd és okoskodás mesterségit tartották meg." Nagyszerű érzékkel ismerte fel Garzó, hogy ez az értelmiség "...annál erősebben kardoskodott a közérdek mellett, minél közelebb volt azzal kapcsolatban a magánérdek."
     A 60-as évek Hódmezővásárhelyén tartózkodó óvatossággal fogadták a tettvágytól duzzadó Garzó Imrét.
     Már azt is furcsának találták, hogy mérnök létére elvállalta a mostohább tanárságot. Nagyon frappáns választ kaptak Garzótól: "Egyedül a tanári pálya felelt meg akkori gondolkodásomnak.... Rá is léptem erre a pályára előbb 600, később 700 frt évi fizetéssel, a mi nekem elég volt, mert munkakört, és nem jövedelmet kerestem."
      Gimnáziumi tanárságának első évében négy osztályban mennyiségtant, két osztályban természettant és egyben történelmet tanított. Tanári munkája mellett népszerű előadásokat is tartott, amelyeken kísérleteket mutatott be. "Ezekre az előadásokra néhány iparos és számos gazdálkodó járt el - jegyzi meg -, de tapasztalnom kellett, hogy az értelmiség ezen előadások tartásában is kifogásolni valót talált." 1863 elején Kis Gusztávval közösen felhívást intéztek Csongrád vármegye közönségéhez "a természettanítás gyarapítására rendezendő sorsjáték tárgyak készítése s megvételére." A sorsjáték bevétele kb. 1500 forint volt, ezenkívül a város a "physicum múzeum" javára mintegy 260 forint értékű taneszközt rendelt meg. 1867-68-ban a gimnázium választott igazgatójaként működött, egészségének romlása miatt azonban 1874-ben nyugdíjba vonult.               .
      Garzó Imre az értelmiségtől elválaszthatatlannak tartotta a közéleti szereplést. Jó példával maga szolgált. 1870-ben "Hód-mező-vásárhelyi Szemle" címmel havi folyóiratot szerkesztett. Több éven át elnöke volt a vásárhelyi Vöröskereszt egyletnek, amely céljául tűzte a szegény sorsú gyermekek segélyezését. 1874-ben megkapta felesége örökségét, s a város törvényhatósági bizottságának virilis tagja lehetett. Később, mint a Körös-Tisza-Maros Ármentesítő és Belvízszabályozó Társulat alelnöke fő szervezője volt a belvizek szabályozásának, a Hódmezővásárhelyt védő körtöltés építésének.
     1902-ben fiához, a Szatmár megyei Szaniszlóra költözött. Öregségének napjait visszaemlékezésének írásával töltötte. Szaniszlón hunyt el 1914. szeptember 8-án. Garzó Imre életével; tetteivel bizonyította azt, amit maga így foglalt szavakba: ,,Minden foglalkozás, minden mesterség, minden munka művészetté minősülve tökéletesedik a tudásnál fogva, mellyel az végrehajtatik, s a czél és feladatnál fogva, melyet az szolgál."

Rövidebb életrajz