Alexander Graham Bell (1847-1922) angol fiziológus és fizikus, a süketnémák hallásának elektromos energiával való segítésére végzett kísérletei során fedezte fel 1876-ban a telefon készüléket.
            A Bell-féle telefonban mikrofonként is fejhallgatót használtak, ezért valószínű, hogy korábban két fejhallgató is volt a szertárban, de sajnos mára már csak az egyik hallgató maradt meg. A fennmaradt eszköz azonban kiváló állapotban van, s így be lehet vele mutatni az utókornak ennek a fontos készüléknek a működését.

            Ennél az eszköznél egy hengeres fadoboz belsejében acél mágnes pálca van elhelyezve, amelynek a henger kiszélesedő részén levő végét egy elszigetelt tekercs veszi körül. A pálcának ezen a végén - a tekercs előtt-, a mágneses pálcához nagyon közel egy vaslemez feszül. Ez a vaslemez – a dobhártyához teljesen hasonló módon– a lemezre eső hanghullámok következtében, a hang frekvenciájával megegyező frekvenciájú rezgésbe hozható. Így a vaslemez rezgése megváltoztatja a tekercs belsején keresztül haladó mágneses indukcióvonalak számát, s emiatt a tekercsben a nyugalmi elektromágneses indukció jelensége miatt áram indukálódik. Az így létrehozott áramokat a Bell-telefon hengerének végén levő sárgaréz szorítócsavarokon keresztül – fémes vezetők segítségével-egy ugyanilyen készülék tekercsére vezetjük. Az első tekercs változó árama változó mágneses mezőt hoz létre a második tekercs belsejében, ami a váltakozás periódusában erősíti vagy gyengíti a telefon hallgató mágnes pálcájának a mágneses mezejét. Emiatt a mágneses pálca váltakozó nagyságú mágneses vonzása a vaslemezt ugyanolyan frekvenciájú rezgésre kényszeríti, mint amilyen frekvenciájú hang esett az első készülék vaslemezére. Így a vaslemez rezgésbe hozza a levegőt, vagyis a második készüléknél elég gyenge minőségben ugyan, de hallható az első készüléknél kibocsátott hang.