A térbeli látás (sztereolátás), azaz a tárgyak „mélységdimenziójának” a felismerése, elsősorban a két szemmel való nézésnek tulajdonítható. A térbeli tárgyról mindkét szem retináján egy-egy sík kép jön létre, de ezek a két szem távolsága miatt – nem nagyon távoli tárgyak esetén– kissé különbözőek (más perspektívájúak), és a két képet az agy a látásközpontban olyan képpé egyesíti, amely bennünk a térbeliség benyomását kelti. A két szem „hatásos távolságának” növelése pl.: prizmás távcsővel, elősegíti a térbeli látást, másrészt viszont a csak egy szemmel látó emberek a távolságokat nehezebben becsülik.
            Ha valamely tárgynak, pl. egy kockának két olyan rajzát készítjük el, amelyek közül az egyik rajz a tárgyat úgy ábrázolja, ahogy azt az egyik szemünkkel látjuk, a másik rajz pedig úgy ábrázolja, ahogy a másik szemünkkel látjuk, akkor a két rajzot egymás mellé téve, s mindkét szemünkkel - kellő távolságból – egyidejűleg nézve a két rajzot, a két rajz egyetlen, térbeli képpé olvad össze.
            Fényképezőgéppel is készíthetünk hasonló képeket, ha ugyanarról a tárgyról két különböző perspektívájú fényképfelvételt készítünk egy olyan fényképezőgéppel, amelyben egymástól megfelelő távolságban (pl.: 65 mm) két objektív van (sztereokamera). Ilyen rajzokat, és fényképeket sztereoszkópos képeknek nevezzük. Mivel a szabad szemmel való nézés gyakran megerőltető, így az ilyen képekről térbeli benyomást szerezhetünk akkor is, ha sztereoszkópon keresztül szemléljük azokat.

            A szertárban található eszközt, az ún. Brewster-féle sztereoszkópot 1849-ben találta fel David Brewster (1781-1868) skót fizikus. Ebben az eszközben az M és N üveghasábok az A és B tárgyakról érkező fénysugarakat úgy törik meg az észlelő O és O’ szemei felé, hogy ezen sugarak meghosszabbításai az m pontban metsszék egymást. Ily módon az A és B tárgyak képei egyetlen ponttá olvadnak össze, így idézve elő a térbeliség benyomását. Nagyítást igénylő rajzoknál hasábok helyett lencséket használnak.