A teljesen hajlékony, csak keretre kifeszítve rezgésbe hozható hártya (membrán) a húrnak, a hajlítással szemben ellenállást tanúsító lemez pedig a pálcának kétdimenziós megfelelője. Ha a membránt vagy a lemezt pl. ütéssel vagy hegedűvonóval (ún. nyirettyűvel) transzverzális rezgésbe hozzuk, akkor állóhullámok – sajátrezgések – alakulnak ki, amelyeknél bizonyos csomóvonalak a rezgés amplitúdója állandóan zérus.
            Az ilyen lapok rezgéseit az Ernst Chladni (1756-1827) német fizikus által 1787-ben felfedezett - ún. Chladni-féle készülékkel tudjuk könnyen bemutatni. Ezzel az eszközzel a fenti jelenséget úgy tanulmányozhatjuk, hogy egy-egy négyzetes, illetve kör alakú fémlapot a közepükön befogunk, s a lemezekre finom homokot, vagy krétaport szórunk. A lemezeket az egyik oldalukra mért ütéssel (pl. fakalapáccsal) hozzuk rezgésbe. Ha ezzel egyidejűleg egy vagy két helyen ujjunkkal megérintjük a fémlapokat, akkor a gerjesztés helye duzzadóhely lesz, míg azokon a pontokon, ahol megérintettük a hangzólapokat, csomóvonalak keletkeznek, melyekre a homok lerakódik. Ily módon szabályos ábrák, ún. Chladni-féle hangábrák keletkeznek. A hangábrák jellemzője, hogy valamely csomóvonal két oldalán levő laprészek rezgései mindig ellenkező irányúak. A hallható hang annál magasabb, minél több csomóvonal alakul ki (azonos körülmények között a hangmagasság a lap vastagságával egyenes, felületével pedig fordított arányban van).

            A harangok erősen meggörbített lemezeknek tekinthetők. Legmélyebb hangjuknak két, egymásra merőleges és a felfüggesztési helyen találkozó csomóvonal felel meg. Több csomóvonal megjelenésénél is igaz, hogy a harangok mindig páros számú rezgő részre (pl. a legmélyebb hangnál négy részre) oszlanak. Chladni szerint, a harangok olyan viszonyban vannak a rezgő lapokhoz, mint a hangvilla a rezgő pálcákhoz. Hasonló csomóvonalak mutathatók ki a vízzel részben megtöltött borospohárnál, ha a szélén vonót húzunk végig.