Az izzólámpát Thomas Alva Edison (1837-1931) amerikai feltaláló fedezte fel 1879-ben. Edison az első izzólámpákhoz elszenesített bambuszrostokból készült fonalat használt vezető gyanánt, s ezt légüres üvegkörtébe zárta. Ha a szénszálba ezután elektromos áramot vezetett, akkor a szénszál izzásba jött. Ezek a szénszálas izzólámpák gyertyánként kb. 3,5 W teljesítményűek voltak, s fényerejük a szénszál porlódása, illetve az üveg feketedése miatt hamar lecsökkent.
            Mivel Wien-törvénye szerint a sugárzóképesség az abszolút hőmérséklet negyedik hatványával arányos, így később az izzólámpákban a szénszálat felváltotta a kevésbé porló, és kb. 3000 °C-on olvadó wolfram. Az ilyen izzók gyertyánként (1 candela fényerősségenként) már csak 1 wattot fogyasztottak és szép fehér fénnyel világítottak. Az átlagos élettartamuk 800-1000 óra, de ezután már a szálban bekövetkező molekuláris változások miatt a szál törékennyé válik.

            Később a magas hőfoknál bekövetkező feketedés csökkentése, s így a hatásfok növelése érdekében a légüres térbe kb. 0,5 atm nyomású gázt (pl. nitrogént) töltöttek, és az izzószálat szűk spirális alakban alkalmazták. Így a veszteségek tovább csökkentek, s így egy candela erősségű fény előállítására már fél watt is elegendőnek bizonyult.

            A fémszálas izzólámpák fényereje 5-től 100 candeláig terjed, különleges célokra (pl. vetítésre) azonban készítenek több ezer candela fényerősségű izzólámpákat is. A kis fényerősségű izzók hajszálvékony, míg a vetítésre szolgálók 0,5-1 mm vastag wolfram szálból készülnek. Foglalatukra rendszerint ráírják a normális működéshez használatos feszültséget, és a fényerőt, vagy a watt fogyasztást.
            A szertárban található különleges, régi izzók a Tungsramban készültek és háromféle foglalatba csavarhatóak: bajonettzáras, E14-es mignon, illetve E27-es normál foglalatba. Az üzemi feszültségük általában 110 V.