A XIX. század közepén a fizika egyik legfontosabb kérdése, feladata az elektromosság mibenlétének megfejtése volt. Ennek a problémának a megoldását sokan az elektromos áram ritkított gázokban való viselkedésének a tanulmányozásában látták. Az ilyen jellegű kutatásokhoz elengedhetetlennek bizonyultak Johann Heinrich Wilhelm Geissler (1815-1879) német üvegtechnikus kisülési csövei, amelyeket a későbbiekben róla neveztek el. A csöveket ő maga gyártotta le bonni műhelyében, míg a csövek működtetéséhez szükséges vákuum előállítására higanyos szivattyút talált fel, amivel szinte sorozatban tudta gyártani a csöveket. A csövek hihetetlen gyorsasággal terjedtek el, így Geissler neve széles körben ismertté vált.
            A Geissler-csőben néhány száz Pa (azaz néhány Hgmm) nyomásnál a katód és az anód közé kapcsolt nagyfeszültség hatására pasztellszínekben világító gázoszlop, ún. ködfénykisülés alakul ki. A ködfénykisülés úgy jön létre, hogy a gázokban - főleg a radioaktív és kozmikus háttérsugárzás miatt– eleve jelen levő töltéshordozók bizonyos feszültség hatására a gázmolekulákba való ütközéssel újabb töltéshordozókat keltenek. Az így létrejövő ütközési ionizáció rohamosan növeli a gázban levő töltéshordozók számát. Az eközben észlelhető fényjelenség úgy jön létre, hogy az ütközések miatt a gázmolekulák gerjesztett állapotba kerülnek, s úgy lépnek vissza kevésbé gerjesztett állapotba, hogy közben fotonokat bocsátanak ki.
            Mivel a fényjelenségek színei különböző gázok esetében eltérnek, így adódik az egyik legelterjedtebb gyakorlati alkalmazásuk: a Geissler-csöveket reklámvilágításra használják (pl.: a neonnal töltött cső vörös; a héliummal töltött cső sárga; a higanygőzzel töltött cső pedig kék színű). A szertárban több Geissler-cső is található, amelyek 1899 és 1900 között kerültek az iskolába. A csövekbe forrasztott két elektródára több ezer voltos feszültséget kapcsolva látványos jelenségeket figyelhetünk meg. Talán a legimpozánsabb látványt az a fényezett fa talapzaton elhelyezett, színezett üvegből készült, spirális alakú Geissler-cső (beszerzési év: 1900) adja, amely a mai napig szép színekben tündököl.

            A korabeli tanszerkatalógusok szerint a Geissler-csövekből igen változatos formákat tudtak kialakítani és szinte csak emberi képzelet szabott határt az ügyes üvegtechnikusok által létrehozott formáknak. A 19. század végén már nem csak tisztán gázokat tartalmazó csövek készültek, hanem az adott vákuummal ellátott csövekbe gyakran helyeztek el olyan különböző anyagokat, amelyek a gerjesztésre – legtöbbször több ezer voltos feszültség esetén- fluoreszkálni kezdtek, vagy a gerjesztés megszűnte után foszforeszkáltak. Ezek lehetnek szilárd halmazállapotú anyagok (pl. por) vagy a Geissler-cső belsejében elhelyezett újabb - tetszőleges alakú- csövekben elhelyezett folyadékok is.

            A szertárban található két ilyen cső működik, bár a csövek végein levő elektródák az idők során részben letöredeztek, így csak nagy nehézségek árán lehet a szikrainduktorról levett feszültséget rájuk kapcsolni. Az egyik Geissler-cső foszforeszkáló porral van töltve (beszerzési év: 1899). Hossza kb. 20 cm és állvány már nincs hozzá, de az is előfordulhat, hogy eredetileg sem tarozott a csőhöz.
            A másik Geissler-cső fluoreszkáló folyadékkal van töltve (beszerzési év: 1899). A cső hossza kb. 10 cm és hozzá illő kis fatalpon lehet beüzemelni. A belsejében elhelyezett cikk-cakk alakú másik csőben található a zöld színű folyadék, amely a feszültség hatására az elsötétített szobában szép zöld színben világít.