A Benjamin Franklinről (1706-1790) elnevezett ún. Franklin-tábla egy jól szigetelő üveglap, amelynek mindkét oldala, a szélektől mintegy 3-4 cm-es sávoktól eltekintve ónpapírral, vagy sztaniolpapírral van bevonva. E bevonatok röviden az ún. fegyverzetek, amelyek közül egyiket nevezzük röviden A-nak, a másikat pedig B-nek. Az egyik fegyverzetet, pl. az A-t összekötjük a dörzselektromos gép pl. pozitív pólusával, míg a B fegyverzetet leföldeljük. A dörzselektromos gépről a töltések csak addig mehetnek az A fegyverzetre, míg a dörzsgép és a fegyverzet azonos feszültségűvé nem válik. Mivel azonban az A fegyverzet megosztó hatást fejt ki a B fegyverzetre, így a B fegyverzet pozitív töltései a földbe távoznak. Ekkor az A fegyverzet pozitív töltéseiből kiinduló elektromos erővonalak a B fegyverzet negatív töltéseiben végződnek, s így az elektromos mező a két fegyverzet közé sűrűsödik össze. Emiatt kevesebb munkát kell végeznie a mezőnek, míg az egységnyi töltést elviszi az A fegyverzetről a B fegyverzettel összekötött földre, azaz lecsökken a fegyverzetek közötti feszültség értéke is, amelyet a Franklin tábla szigetelő részéről az ónpapírral bevont részhez lógatott fémgömb csökkenő kitérése is jelez. A feszültség csökkenésével megnő a Franklin-tábla töltésbefogadó képessége, azaz kapacitása is. A Franklin tábla tehát nem más, mint egy olyan korai kondenzátor, amely ma is kitűnően alkalmas demonstrációs célokra.