1850-es években Emil du Bois Reymond (1818-1896) német fiziológus, orvos – a tudósok közül elsőként- az idegek és izmok ingerületi folyamatait az alkalmazott fizikára, illetve kémiára próbálta visszavezetni. Vizsgálatai során több olyan eszközt is kifejlesztett, amelyet utána a taneszközgyártó cégek is átvettek, s így ezek az eszközök az iskolákba is eljutottak. Az egyik ilyen eszköz az ún. szánka induktor, amellyel az indukált áramokkal kapcsolatos, szinte valamennyi kísérletet be lehet mutatni.
            A mahagóni talpon elhelyezett fasínen egy légmagos tekercs előre-hátra szabadon mozgatható. A mozgatással elérhetjük, hogy a tekercs belsejébe - kisebb-nagyobb mértékben- egy vasmag nyúlik be, amelyre rézdrót van felcsévélve. Ha a rézdrótba egy –szintén a fatalpra rögzített- szaggató segítségével megszaggatott egyenáramot vezetünk, akkor a sínen csúsztatható tekercs belsejében a nyugalmi elektromágneses indukciónak köszönhetően indukált feszültséget keletkezik. Ha az áramot nem szaggatjuk meg, akkor a tekercs folyamatos mozgatásával elérhetjük, hogy a mozgási elektromágneses indukció miatt keletkezik feszültség a tekercsben.
            A tekercsben keletkezett indukált feszültséget a tekercs végein elhelyezett szorítócsavarok segítségével voltmérőre, vagy két fényezett fapálcán elhelyezett sárgaréz érintkezőre, ún. villanyzóra vezethetjük. Ezeket a pálcákat – az eszköz eredeti funkciójának megfelelően– élettani, fiziológiai kísérletekhez használhatjuk.
            Az ilyen kísérleteknél fontos szerep jut annak a – tekercs melletti, nyitható kis fadobozban elhelyezett– papírkondenzátornak is, amelyet a megszakító csúccsal párhuzamosan kapcsoltak. Ennek szerepe, hogy a szikrázást megakadályozza, ezáltal az áram megszakításakor az áram gyorsabban zérussá lesz, emiatt nagyobb feszültség keletkezik a szekunder tekercs végei között. A doboz oldalán elhelyezett kétállású kapcsoló segítségével a kondenzátort kisüthetjük.