A radiométerek legegyszerűbb fajtájának a fő része a kb. 0,1-0,01 torr nyomású gáztérben torziós szálon függő, két fém- vagy csillámlemezkét tartó pálcika. Az egyik lemez egyik oldala be van kormozva, míg a másik lemez csak ellensúlyként szolgál. Ha a fekete lapot hősugárzás éri, akkor a pálcika a tükörleolvasással megmérhető és a sugárzási teljesítménnyel egyenes arányos szöggel elfordul. Ez az ún. radiométer-hatás, amelyet először  Augustin Jean Fresnel (1788-1827) francia fizikus fedezett fel 1825-ben.
            A mai radiométerek ősét William Crookes (1832-1919) angol fizikus készítette el 1874-ben. Az ún. Crookes-féle fénymalomban nincs torziós szál, hanem helyette egy tű hegyére illesztették azt a négykarú lapátos kereket, amely kis súrlódással tud forogni. A csillámlemezek egyik oldalát itt is bekormozták, amelyeket ha hősugárzás (pl. napsugárzás) ér, akkor a kerék élénk forgásba jön. Ennek oka, hogy a hősugárzás a lemez fekete oldalát jobban felmelegíti, mint a másik oldalát, s emiatt a fekete oldal a belé ütköző molekuláknak nagyobb impulzust ad, s így a hatás-ellenhatás törvénye értelmében a fekete oldal is nagyobb mértékű visszalökődést szenved, mint a másik oldal. Emiatt a kerék mindig a fényes oldal irányába kezd forogni.