Augustin Jean Fresnel (1788-1827) francia fizikus 1816-ban végezte el híres tükörkísérletét. A kísérletéhez használt ún. kettős tükör 1899-ben került a szertárba. Később a Calderoni-féle vetítőgép tartozékaként a szertárba került még egy ilyen kettős tükör, s bár mindkét tükör idősebb száz évesnél, a Fresnel-féle kísérletet látványosan elvégezhetjük.
            Az először vásárolt kettős tükör állítható magasságú sárgaréz tartóállványon van elhelyezve, s két darab 30x40 mm méretű, a reflexió elkerülése végett befeketített üvegből készített tükröt tartalmaz. A tükrök a hátsó oldalukon állíthatóak: az egyik tükör helyzetét 3 állítócsavarral, míg a másik tükör helyzetét 1 sárgaréz állítócsavarral finoman centralizálhatjuk. A kísérlethez a tükröket úgy kell beállítanunk, hogy egymással igen kicsi szöget (néhány ívpercet) zárjanak be, s a közös él mentén pontosan illeszkedjenek egymáshoz.

            Ha fényforrásként a tükörpár egyikének élével párhuzamos, attól néhány deciméter távolságban elhelyezett és megvilágított keskeny rést (vagy lézerfényt) használunk, akkor egyszínű fény esetén a tükörtől célszerűen néhány méter távolságban elhelyezett ernyőn – a fényforrás közvetlen fényét egy kis ernyővel távol tartva- világos és sötét interferencia csíkokat láthatunk. A jelenség magyarázatához a fényforrásnak a két tükörről visszavert hullámait úgy tekinthetjük, mintha a fényforrásnak az egyik, illetve másik tükörre vonatkoztatott virtuális tükörképeiben elhelyezett fényforrásokból indultak volna ki. Az észlelhető interferenciát az ezekből a virtuális fényforrásokból „kiinduló” fénysugarak közti úthossz különbség határozza meg. Erősítéskor világos, gyengítéskor (kioltáskor) sötét csíkokat látunk.

            Ha fényforrásként egyszínű fény helyett „fehér fényt” alkalmazunk, akkor színes interferenciacsíkok mutatkoznak, s csak a középső csík lesz fehér. Ezt a jelenséget úgy magyarázhatjuk, hogy az ernyő valamely pontjában – kivéve az x=0 helyet, ahol a zérus útkülönbség folytán minden hullámhosszra maximum van - csak meghatározott λ hullámhosszúságú fényhullámok oltják ki teljesen egymást, s így a fehér fényt összes más hullámhosszú hullámai az adott pontban együttesen valamilyen keverékszínt (interferenciaszíneket) eredményeznek.