Ha hullámokat bocsátunk merőleges felületre, akkor azok onnan visszaverődve, találkozhatnak a beeső hullámokkal, így ún. állóhullámok alakulhatnak ki. A levegőoszlopokban, gázoszlopokban kialakuló állóhullámokat – sajátrezgéseket – pl. sípok segítségével is bemutathatjuk.
            A sípban levő levegőrezgés állapotát különböző módszerekkel tehetjük szemlélhetővé, de a legegyszerűbb a William Hopkins (1793-1866) angol fizikus által 1847-ben végrehajtott Hopkins-féle kísérlet. Egy függőleges helyzetű, üvegfalú sípba gyűrűre feszített hártyát eresztünk le. Ha a síp az alaphangot adja, akkor a hártya a nyitott síp közepén nyugalomban marad, mert ott csomópont van, míg a hártyát a gyűrűre erősített zsinór segítségével a síp alsó vagy felső részéhez közelítve a hártya egyre erősebben rezeg.

            A szertárban levő Hopkins-készülék javításra szorul: a farész ragasztása kissé elvált, a hártya elszakadt. Olyannyira ritkaságszámba megy, hogy működése nemcsak a diákok, hanem a tanárok számára is érdekességgel szolgál.