Elhangzott gimnáziumunk elso emeleti aulájában 1997. június 21-én, Grezsa Ferenc portrészobrának iskolaépületünkbe helyezése alkalmából, felavatásán

Földesi Ferenc:
Sorokból font koszorú Grezsa Ferenc szobrára

Tisztelt Megemlékezok! Kedves Barátaim!

Kétféle érzés felesel és küzd ezekben az ünnepélyes percekben mindannyiónkban, akik Grezsa Ferencet ismerni és becsülni, szeretni, és általa viszont szeretve lenni szerencsések voltunk. Az egyik a fájdalom, amit az o oly korai végso exodusa az ido múlásával már-már csöndes és tartós bánattá csillapított, de amit ez a kegyeletes pro¬cedúra most újra megújít resrudesumt vulnera -, de egyúttal a büszkeség is, amit az o elismert érdemei bennünk is kiváltanak, - vagy inkább csak bennünk, hiszen o már nem lehet büszke a teljesítményének és érdemeinek odaítélt postumus kitüntetésre, amit ez a szobor jelképez.

Ha kérés és illendoség most tolem méltató szavakat követel, én engedek e követe¬lésnek, bár tudom, hogy az a férfi, akinek szavaimat adresszálom, minden bizonnyal csöndes iróniával néz le a szókoszorú fonójára valahonnan a Syrius tájékáról.

Grezsa Ferenc a kötelességvallás hívoje és papja volt, s én az ő vállára vett vállal¬kozások közül csupán a közérdekűkről mondok most egy-egy emlékeztető mondatot: a tudósról, a tanárról és a vezetőről. De nem szólok a férjről, az apáról és a barátról, mert túl eros még a veszteség fájdalma, és méltatlan a szóló.

Az irodalomtudós Grezsa Ferenc a magyarság legnagyobb szellemeinek áldozó¬papja volt. A XX. század legnagyobb magyar írójának és gondolkodójának, Németh Lászlónak életmu ormához a Grezsa Ferenc életmuve, a monográfia-trilógia a legjobb útikalauz, amit irodalomtörténetírásunk adni tudott. A tudósi erények: felkészültség, skrupulózus filozófiai tényismeret és -tisztelet, kongeniális muelemzokészség, lucidus irály mind együtt vannak itt, és mögöttük ott az erkölcsi hajtóero: a nemzettudat újra¬szülésének a Mestertol örökölt parancsa és hatékony muvelése.

Grezsa Ferenc, a tanár, folytatója és mesteri alkalmazója a kecskeméti piarista atyák – az ő tanítómesterei - pedagógiai muvészetének. És azért lehetett az, mert sze¬mélyiségének, emberségének megvolt hozzá a kello súlya és szuggesztivitása. Mert megfelelt a montaigne-i ideának: „Csak szilárd és emelkedett lélek képes az ifjúhoz leguggolni, és ingatag lépteit irányítani.”

Az ő lelke ilyen volt: szilárd és emelkedett. Ezért is hagyhatott átörökített gondolati és morális géneket tanítványai lelkében.

Grezsa Ferenc, a vezető, az ősi református iskola elso katolikus igazgatója egy rabságban tartó korszak csöndes, ravasz, alkalmazkodva ellenálló szabadságharcosa volt. A Bethlen Gábor-i „ahogy lehet”-tanítás követője a XX. századi „ottomán híd”, a Kominternvilág, a nem létező szocializmus korszakában.

Hogy a Bethlen Gimnázium Bethlen és kálvinista maradt a kényszerűen fölöltött Kádár-i jelmezek alatt is, az, jórészt ennek a katolikus és tagkönyves igazgatónak kö¬szönheto. Nem komiszár volt, ahogy vakságban kaszaboló gyulöloje állította, hanem humánus, kollegiális és hazafias vezeto, amilyennek mi, körülötte álló és vele mene¬telo kollégái ismertük és elismertük, s amilyennek volt tanítványai is vallják.

Ez az én sorokból font koszorúm, amit most Grezsa Ferenc szobrának talapzatára leteszek, tole megértést remélve, titeket pedig arra kérve, tartsátok ot továbbra is jó emlékezetben.