A legelső galvánelemet Alessandro Volta (1745-1827) olasz egyetemi tanár készítette 1792-ben. A Volta-elemben hígított kénsavba tiszta réz és cink rudakat helyeztek. Ha az elemet nyitott állapotban vizsgáljuk, akkor a folyadékban és az elektródokon nem veszünk észre semmilyen változást, de ha az elektródokat vezetővel összekötjük, a réz felületén gázbuborékok válnak ki, a cinknek pedig a kénsavban való feloldódását vesszük észre. Ekkor a kémiai energia rovására keletkezik elektromos energia és az ilyen elem eletromotoros ereje kb. 1,1 V körüli érték. A Volta-elem azonban a gyakorlatban nem terjedt el, helyette különböző egyfolyadékos és kétfolyadékos galvánelemeket használtak.
            Az egyfolyadékos galvánelemek közül az egyik legrégebbi az ún. krómsavas elem, amelyet először Robert Wilhelm Bunsen (1811-1899) német kémikus készített el. Nagy előnye a kétfolyadékos galvánelemekkel szemben, hogy az elektródjai igen közel hozhatók egymáshoz, így a belső ellenállása igen kicsi. Hátránya, hogy az egyetlen folyadékban a depolározás sohasem tökéletes, emiatt az elemet nem lehet huzamosabb ideig használni, de rövid ideig használva a fentiek miatt igen erős áramot tud szolgáltatni.
            A krómsavas elemben szén és cink elektródák merülnek káliumbikromátnak
(K₂Cr₂O₇) és hígított kénsavnak (H₂SO₄)  az oldatába. A cink a negatív, a szén a pozitív elektróda. A káliumbikromát és a kénsav savmaradékai a cink felé vándorolnak, s egyesülve krómszulfát keletkezik és oxigén szabadul fel. Az oxigén égeti el vízzé a - különben polározást okozó- hidrogént.

            Mivel a krómsav oldat a cinket nem támadja meg, ezeknél az elemeknél a depolarizátort az áramgerjesztő folyadékkal közös elemüvegbe is lehet helyezni. Az ilyen elemeknél a cinkelektródot nem szükséges amalgámozni, mert a depolarizátor a felszabaduló s az áramtermelésben zavart okozó hidrogéngáz buborékokat mindjárt a helyszínen felemészti, akár a cink, akár a szénelektródon rakódnak is le. A Grenet-féle elrendezésnél úgy védik meg a cinket, hogy a folyadékból egy rézrúd segítségével mindannyiszor kiemelik, valahányszor már nincs áramra szükség. Ennek érdekében az elemet általában úgy állítják össze, hogy a cinklemez két szénlemez közé van helyezve, így ügyelnek rá, hogy a cinklemez használat után kiemelhető legyen, nehogy a folyadék használaton kívül is megtámadja. Maga az elemfolyadék maró és mérgező hatású (már a gőze is), így használat után érdemes lezárható üvegben tartani.
            A krómsavas elemben végbemenő kémiai folyamatok:
a káliumbikromát és a kénsav vizes oldata káliumszulfáttá és krómsavvá alakul:

a krómsav közben krómtrioxiddá alakul, amely a következő egyenlet szerint vízzé és kromiszulfáttá alakul:

A kromiszulfát a káliumszulfáttal elegyülve sötét ibolyaszínű krómtimsó kristályokat létesít, amely a cinkszulfáttal alkot oldatot. Ez a kémiai folyamat termeli az áramot.
A krómsavas elem elektromotoros ereje kb. 2 V. Az ilyen elemekből egész telepeket állítottak össze, melyekből az összes elektródot egyszerre fel lehetett emelni, vagy le lehetett süllyeszteni egy erre a célra alkalmas emelőrúd segítségével. Az ilyen ún. bemártó telepeket előszeretettel használták Ruhmkorff-féle szikrainduktorok meghajtására és kisebb lámpák üzemeltetésére. Ilyen bemártásos telepeket először Gastton Planté (1834-1889) francia fizikus készített 1879-ben, de a szertárunkba csak 1902-ben került egy ún. Planté-féle akkumulátor.