A mészpát kristályt, annak tiszta átlátszósága miatt előszeretettel alkalmazták a fény polárosságának a bemutatására. Mivel azonban a mészpát kristályból általában két sugár lép ki, 1839-ben William Nicol (1770-1851) skót fizikus a kristályokat úgy preparálta, hogy belőlük csak egyetlen nyaláb lépjen ki.
            A mészpátból hasítással keletkező hosszúkás kristálynak a rombusz alakú párhuzamos véglapjait úgy lecsiszolta, hogy egyrészt a rombusz hegyesszöge 68°-os legyen az eredeti 71°-os szög helyett, másrészt erre az új határlapra merőleges irányban a kristályt szétfűrészelte. Az így kapott két félprizmát megcsiszolta, és kanadabalzsammal (melynek törésmutatója 1,53) összeragasztotta.

            Az ilyen Nicol-féle hasábra beeső természetes fénysugár két sugárra bomlik. Az erősebben megtört, ún. rendes vagy ordinárius sugár – amely követi a Snellius-Descartes törvényt- olyan ferdén éri az optikailag ritkább kanadabalzsamot, hogy teljes visszaverődést szenved, majd a hasáb fekete foglalatán elnyelődik. A kevésbé megtört, ún. rendkívüli vagy extraordinárius – a Snellius-Descartes törvényt nem követő- sugár egy kis párhuzamos eltolódással áthalad a kanadabalzsam rétegen, és így a hasábon is. Így a hasáb csak az egyik sugarat engedi át, tehát polarizátorként viselkedik.
            A Nicol-hasáb hátránya, hogy mészpátjának csiszolt felületén a fénysugár nem merőlegesen halad át. Emiatt a fénysugár – mint a planparalel lemezen– kissé eltolódik, így a Nicol-hasábba nézve, forgatáskor a látómező zavaró módon elmozdul. További hátrányt jelent, hogy egy nem monokromatikus fénysugár a ferde beesése következtében diszperziót szenved, így színi hiba is jelentkezik.
            A szertárunkban található két Nicol-hasáb a polarizációs készülék részeként volt felhasználva és a legutóbbi időkig használhatók voltak, míg az egyik ki nem csúszott a foglalatából, s el nem tört.