A XVII. század elején Galileo Galilei (1564-1642) olasz tudós kimutatta hangmagasság a rezgés frekvenciájától függ, oly módon, hogy a magasabb hangnak nagyobb frekvencia felel meg. Ezt az eredményt Louis Friedrich Seebeck (1805-1849) német fizikus egy igen egyszerű és ötletes kísérlettel, az ún. Seebeck-féle lyuksziréna segítségével is ki tudta mutatni. Az eszköz egy koncentrikus körök mentén egyenlő közű lyukakkal, illetve a szélén fogaskerekekkel ellátott sárgaréz korong, amelyet egy rögzített tengely mentén, pl. centrifugálgéppel megforgatunk.

            A hangot a levegőben létrehozott közönséges lökések sorozata adja. Emiatt, ha a középen befogott fémkorongot gyorsan forgatjuk, és a kerék szélén levő fogaskerekekhez egy testet - pl. műanyag vonalzót- érintünk, akkor a fogak és a test ütközései a levegőben rezgéseket keltenek, emiatt hangot hoznak létre.
            Hangot azonban úgy is létrehozhatunk, ha az egyenletesen forgó korong valamelyik lyuksorára egy vékony csövön keresztül levegőáramot fújtatunk. Ekkor a légáram periodikus megszakítása folytán a levegőben nyomásingadozások, azaz hanghullámok jönnek létre, és a hanghullámok frekvenciája számértékben egyenlő a fúvóka előtt időegység alatt elhaladó lyukak számával, így könnyen meghatározható. Minél gyorsabban forgatjuk a kereket, annál több lyuk halad el időegység alatt a fúvóka előtt, ami nagyobb frekvenciájú, magasabb hangot eredményez.
            Ezzel a kísérlettel, a bizonyos időbeli impulzusok számát Félix Savart (1791–1841) francia fizikus határozta meg oly módon, hogy a fogaskerekeket számláló készülékkel kapcsolta össze. Ekkor az impulzusok számát a kerék a forgások számának és a kerék fogainak a szorzata adja.
            Emiatt a szélén fogaskerekekkel ellátott Seebeck-féle lyukszirénát gyakran Savart-keréknek is nevezik.