Ha egy vezetéket mágneses mezőben mozgatunk, akkor a vezeték két vége között feszültséget mérhetünk. Ez a jelenség a Michael Faraday (1791-1867) angol fizikus által 1831-ben felismert mozgási elektromágneses indukció, amelynek segítségével a mechanikai energia rovására tudunk elektromos áramot termelni. A módszert tökéletesítve a későbbiekben számtalan újító ötlet, találmány született az elektromos energiatermelés hatásfokának növelésére. A vezetéket tekercsre cserélve és a mágneses mezőben megforgatva megszületett a generátor.
            Kezdetben a forgórész (az ún. armatúra) állandó mágnes pólusai között forgott, de hamarosan az állandó mágnest felváltotta az elektromágnes, amelynek a tekercseibe egy galvánelemből – esetleg egy másik generátorból- vezették az áramot. Újabb fejlődési irányt 1859-ben Jedlik Ányos (1800-1895) bencés szerzetes és természettudós felismerése adott, amikor rájött, hogy a generátor saját energiájával képes gerjesztést létrehozni és fenntartani. Megfigyelte, hogy az elektromágnesek vasmagjaiban a földmágnesesség miatt akkor is van egy kis mágnesesség, ha előzetesen nem is volt átmágnesezve. Jedlik az ilyen gyenge mágneses mezőben forgatott tekercsben keletkező, s a kommutátorokon egyirányúsított kicsiny áramot rávezette az elektromágnes tekercs végeire. Ennek következtében a forgatás során keletkező kicsi áram megnövelte az elektromágnes mágneses terének erősségét, így egyre nagyobb áram termelődött, amely még tovább növelte a mágneses mező erősségét stb. Ez az ún. öngerjesztés elve, s az ilyen elven működő egyenáramú generátort nevezzük dinamónak.
            Ezt a zseniális felismerést azonban Jedlik nem publikálta. Hét évvel Jedlik után 1866-ban Ernst Werner von Siemens (1816-1892) német mérnök szabadalmaztatta a dinamó-elektromos elvet, amelyet aztán gyakorlati alkalmazások sokasága követett.
            A korai generátoroknál komoly gondot okozott, hogy az előállított váltakozó áramból a kommutátorok segítségével létrehozott egyirányú áram túlságosan lüktetett. Az erős lüktetés megszűntetéséhez a forgórész szerkezetét kellett átalakítani. A probléma megoldásához azt kellett elérni, hogy a forgó huzalok azonos idő alatt a lehető legtöbb mágneses indukcióvonalat keresztezzék. Ennek érdekében Antonio Pacinotti (1841-1912) olasz fizikus egy forgó puhavas gyűrűre koszorúalakban elrendezett, egymással sorba kötött tekercseket csévélt. Az így létrejövő Pacinotti-féle gyűrűket aztán Zenobe Theophile Gramme (1816-1901) belga technikus használta saját szerkesztésű gépeiben. Ez lehet az oka annak, hogy a fából készült dobra felcsévélt tekercseket bemutató armatúra-minta 1897-ben Gramme-féle gyűrűminta néven került a szertárunkba.

            Az egyenletesebb forgóhatás céljából az egymáshoz képest elforgatott helyzetű tekercsekhez külön-külön gyűrűszelet párokat helyeztek el a forgórészen. Ezek a rézdobot annyi – egymástól elszigetelt- részre osztották, ahány tekercs van a lágyvas gyűrűre csévélve. Az egyik tekercsből kilépő vezeték, s az erre következő tekercsbe belépő drótvég egy-egy kommutátor szeleten van összekötve, s így az egyes tekercsekben keletkező áramokat egy közös vezetékben egyesítve, folytonos – jóval kevésbé lüktető- áramot kapunk.
            Később még jobb megoldást jelentett Friedrich von Hefner-Alteneck (1845-1904) német mérnök elegáns megoldása, amelynél a henger alakú forgó rész palástjának hosszanti hornyaiban helyezte el a huzalokat. Ez az eljárás igen megkönnyítette a tekercselést és egyúttal rögzítésül is szolgált, miközben az armatúra hornyainak száma mindig megegyezett a kommutátor szeletek számával. Minden menetben később és később érte el az indukált áram a maximális értékét, s az így keletkező áramok összeadódásával a lüktetés jelentősen lecsökkent.

            Az ilyen armatúrákkal felszerelt eszközöknél könnyen látható, hogy a dinamó-elv fordítva is működik, azaz ha a dinamóba megfelelő erősségű áramot vezetünk, akkor az áram egyrészt gerjeszti a mágneses teret, másrészt pedig az armatúrát is átjárja, s így az áram és a mágneses tér kölcsönös hatása miatt az armatúra forgásba jön. Ez az ún. villamos motor, amellyel tehát a villamos energia rovására nagy hatásfokkal lehet mechanikai energiát előállítani.
            Ha a motornál a Hefner-féle dobarmatúrát használjuk, miközben az állórész elektromágnesét ugyanarról az áramforrásról tápláljuk, mint a forgórész tekercsét, akkor az áramforrás polaritásának megfordítása sem változtat a forgás irányán. Ennek oka, hogy egyszerre fordulnak meg az álló- és forgórész mágneses pólusai. Az ilyen motort univerzális motornak nevezzük, mert nem csak egyen-, hanem váltakozó feszültséggel is működik. A háztartási gépek elektromos motorjai általában ilyen elven működő univerzális motorok.
            A szertárban található egy olyan Pacinotti-Gramme-féle dinamó-motor (beszerzési év: 1897), amely - a gyűrűs elrendezéséből következően- Pacinotti-féle gyűrű néven került be a leltárkönyvekbe.

            A patinás eszköz hajtókarral ellátott forgórésze jelzi, hogy elsősorban generátorként használható az eszköz. A vasmagok között forgatott gyűrű fésűinél keletkezett áramot az elektromágnesbe vezetve tökéletesen demonstrálható a Jedlik-féle öngerjesztés elve.

            A szertárban több dinamó is található, amely motorként is használható, de ezek közül muzeális jellegük miatt csak négyet említünk meg.

            Ezek közül a legrégebbi – és már mérete alapján is tekintélyt parancsoló eszköz az erős vasállványon elhelyezett, Gramme-féle gyűrűvel ellátott dinamó-elektrikus gép (beszerzési év: 1892). A szertárban még megtalálható a gép vastag hajtószíja is, de valószínűleg az eszközt csak motorként használhatták, mivel az eszköz gigantikus mérete miatt a generátorként való a meghajtás (pl. egy nagy teljesítményű gőzgéppel) nehézségei miatt beüzemelése szertári körülmények között igen nehézkes.

            Egy zöld fatalpon elhelyezett, Hefner-féle „hornyolt” dobarmatúrával ellátott, egyenáramú dinamó-motor (beszerzési év: 1907) is található a szertárban, amely elsősorban motorként használható. Működése közben kiválóan szemléltethető a kommutátor és a kefék szerepe.

            Az igazi hőskort idézi a szertárban az a fényezett fatalpon elhelyezett, Siemens-féle kettős T alakú induktorral ellátott elektromotor (beszerzési év: 1892), amely sok generáción át mutatta be a villamos motorok működését a tanuló ifjúságnak. Az eszköz specialitását a forgórész vasmagjának kettős T alakja adja, amely így teljesen kitölti a külső elektromágnes vasmagjai által közrefogott teret. Működés közben az elektromágnes áramát maga az indukált áram szolgáltatja. Sajnos az eszköz az idők során erősen elhasználódott, így jelentős javításra szorul.

            Az elektromotorok között is igazi „csemegének” számít az a fényezett fémtalpon elhelyezett váltakozó áramú motor, amelynek talpazatára a motor mellé egy rheostat-ot rögzítettek (beszerzési év: 1907). A rheostat húzókarjának mozgatásával változtathatjuk az áramkörben az ellenállást, s így a körben folyó áramot. Ezáltal direkt módon tudjuk változtatni a motor fordulatszámát. Az eszköz külön érdekessége, hogy ha az állvány végén levő rögzítő csavar segítségével a motort 90 fokkal elforgatjuk, akkor a motor tengelyére rögzített tárcsa egy szabályozható fordulatszámú centrifugális (ún. központ-futó) gépként viselkedik.